Pszichodráma
A pszichodráma olyan önismereti és terápiás módszer, mely a belső lelki tartalmak, élmények, konfliktusok megjelenítésén keresztül hat. Specifikuma, hogy lejátssza, azaz dramatizálja az élményt, és a cselekvéses megelevenítés révén idéz fel homályba veszett indítékokat. Ez az élmény katartikus lehet, és megtisztulást hoz. Általa helyére kerülnek olyan dolgok bennünk, amelyeket eltemettünk a tudattalanunkban, de jelentősen befolyásolják életünket.
Sajnos kultúránk egyre inkább arrafelé halad, hogy cselekvés helyett verbalizálunk, lassan pedig oda jutunk, hogy nem is találkozunk egymással, csak virtuális kapcsolatokat tartunk fenn. Egyre nehezebb igazi élethelyzetekben helytállnunk, hitelesnek lennünk, és tudat alatt félünk attól, hogy a valóságban igazi helyszíneken, igazi társakkal, igazi konfliktusokkal éljük életünket.
A pszichodráma színpadán a valóság egy sajátos mása jelenik meg. Realizál, de mégis helyettesíti a realitást. Ez a színház, a játék, „olyan mintha” mechanizmusa, mely lehetővé teszi a beleélést, a kettős tudatot (csinálok valamit, de tudom, hogy ez játék), ugyanakkor segít abban, hogy spontán és kreatív legyek, anélkül, hogy a gátlástalan vagy a sztereotip viselkedés hibájába esnék.
A drámában lehetőségünk van a sajátunkétól teljesen eltérő, más szerepeket kipróbálni, spontánnak és kreatívnak lenni. Azzal, hogy másvalaki szerepét időlegesen magunkra vesszük, közelebb kerülünk a másik indítékainak, belső valóságának megértéséhez, ezáltal az empátiánkat is fejlesztjük.
A dramatikus megjelenítés alkalmával más helyszíneken, más emberekkel, más térben, más időben, és más szituációban ismétli meg a főszereplő azt a helyzetet, konfliktust, mely benne vagy egy másik személlyel való kapcsolatában kialakult. Ez a megismételt találkozás képes belső változást, más hozzáállást generálni.
Az emberi spontaneitás és kreativitás cselekvésbe ágyazva érvényesül. Maga a cselekvés nagy indulati feszültségek elvezetését teszi lehetővé, de ennek a mindennapi életben való megjelenése ártó is lehet, ha nem tudjuk kezelni. A csoportfolyamat során ezt is megtanulhatjuk konstruktív módon használni, úgy, hogy nincsenek következményei, mint a valóságban.
Eljátszhatunk múltbeli, jelenbeli szituációkat, érzéseket, álmokat vagy jövőbeli elképzeléseket. Találkozhatunk már nem élő, vagy még nem élő fontos személyekkel.
Megjeleníthetők érzések, én-részek, jó tulajdonságok, hibák, transzcendens erők, generációs mintázatok, tudattalan tartalmak és bármi, ami bennünket foglalkoztat és útjában áll boldogabb, teljesebb életünknek.
Csak a képzelet szabhat határt annak, hogy mi „állítható fel a dráma színpadára”.
Egy-két példán keresztül ezt jobban megérthetjük:
Beszélhetünk várva várt, de még meg nem fogant gyermekünkkel, elhunyt szeretteinkkel, főnökünkkel, beosztottunkkal, édesanyánkkal, édesapánkkal, testvérünkkel, barátunkkal, ellenségünkkel, vetélytársainkkal, férjünkkel, feleségünkkel, gyermekünkkel, szeretőnkkel, szerelmünkkel, a szomszéddal, az orvossal, stb. úgy, ahogy az életben nem tudunk.
Megelevenedhet egy tünetünk, betegségünk, vagy szervünk ami a drámatechnikák segítségével megszólal és kifejezi magát, segítve ezáltal a megértést, hogy mit is üzen? Min kell változtatnunk? A jelenleg ismert és népszerű szomato-dráma is a pszichodrámából fejlődött ki.
Megérthetjük haragunkat, dühünket, elnyomott indulataink gyökereit és megtanulhatjuk pozitív, építő irányba fordítani pusztító, romboló energiáinkat. Sok példát lehetne még sorolni, de a lényeg, hogy a folyamat során zajló megélésekkel és megértésekkel „itt és most” átírhatjuk rossz tapasztalatainkat, mintáinkat, kipróbálhatjuk magunkat más szerepekben, más viselkedésmódokban.
Új belső erőforrásaink és a játékok során szerzett élményeink a valós életben már mindig velünk lesznek.
Belőlük építkezve, tudatosan képessé válhatunk másképp alakítani a helyzeteinket, hozzáállásunkat. Közelebb kerülhetünk önmagunkhoz, embertársainkhoz és a világot mozgató nagyobb egészhez.
Erőforrásainkhoz spontaneitásunk és kreativitásunk segítségével juthatunk közelebb.
A pszichodráma története
A pszichodráma egy csoportos önismereti és terápiás módszer, mely Jacob Levi Moreno nevéhez fűződik, aki Romániában született, Bécsben orvoslást, pszichiátriát és filozófiát tanult. Itt hozta létre a Rögtönzések Színházát, amelynek továbbfejlesztéséből született meg ez a jelenleg világszerte ismert és nagyon hatékony módszer.
Moreno fiatalon Amerikába emigrált, és ott alkotta meg a pszichodráma, a csoportdinamika és a szociometria módszerét. 85 éves koráig gyógyított, tanított és tanítványai segítségével átadta tudását az emberiségnek.
Hogyan hat a pszichodráma
A pszichodráma csoportban olyan együttes munka folyik, ahol elfogadó, ítélkezés és minősítésmentes légkör van, s bár a folyamat során szembesülünk néhány javítandó vonásunkkal, de a cél az, hogy megerősítsük a pozitív részeinket, felfedezzük és felszabadítsuk belső erőforrásainkat, megtanulhatjuk újra álmodni és másként vezetni az életünket.
A csoport tagjai életük fontos történéseit, élményeit, konfliktusait, belső lelki folyamatait, szerepeit stb. jelenítik meg a „színpadon”, egymás, a csoportvezetők és a drámatechnikák segítségével.
Egyik sajátossága a módszernek a „realitástöbblet”-surplus reality-, mely azt jelenti, hogy a tér és idő nem szab határokat abban, hogy lényegileg rálássunk önmagunkra, helyzeteinkre, sorsunkra, társainkra, vagyis az életünkre. A folyamat során csak az „itt és most” van, nincsenek tér és idő korlátok.
A drámacsoportban cselekvő módon változtathatunk viselkedésünkön, reakcióinkon úgy, hogy ezt következmények nélkül tehetjük meg.
Kreativitás, spontaneitás
Ezt a két fogalmat összefüggéseiben vizsgáljuk, mert szorosan kapcsolódnak egymással.
Moreno, ókori nagyjainkhoz hasonlóan azt mondja a kreativitásról, hogy nem csupán egy képesség, vagy valami újnak a létrehozása, hanem az egész Kozmoszt átható alkotó erő.
Azt is mondta, hogy az embernek az a feladata, hogy felfedezze erősségeit, gyengeségeit, hajlamainak kombinációját, ezek minden következményeivel együtt, vagyis felfedezze saját individualitását, és ezt az egyediséget a kreativitás szolgálatába állítsa.
Ha az ember ráébred saját individualitására, az azzal is jár, hogy másokban is fel kell fedeznie ugyanezt. A kreativitás serkentése ugyanolyan érték, ha másokra irányul, mintha saját magunkra. Ehhez mélyebb szintű személyközi kapcsolatokra van szükségünk, melyet Moreno „encounternek” (találkozás) nevez.
Hétköznapjainkban, a szokásainktól vezérelve gyakran beleesünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, hogy, „ha én ezt teszem, akkor te automatikusan azt fogod tenni”, azonban spontán – kreatív emberek kapcsolatában ez nem mindig ilyen „egyszerű”.
Az ember viszonyulása lehet megszokott, mely szokásokra, konvenciókra, játszmákra épített, és lehet spontán is, ami számunkra meglepő, mert nem arra a válaszra számítottunk viselkedésünk reakciójaként.
A spontaneitás az adott helyzethez, a realitáshoz és a kapcsolathoz leginkább megfelelő (adekvát) „ott és akkori”, egyedi, csak abban a helyzetben megnyilvánuló választ eredményezhet.
Olyan állapot, amikor az ember lehet, hogy nem ura a helyzetnek, nincs garancia semmire (ellentétben azzal, amit az életben bejártatott illuzórikus biztonság diktálna), mégis növekedést, felfedezést, interaktív fejlődő kapcsolatokat eredményez.
A spontaneitás állapota rengeteg energiát, felfrissülést adhat, inspiráló állapot, mert új kreativitásra ösztönöz.
A spontaneitás nem feltétlenül látványos vagy drámai jelenség, hanem lehet bármilyen. Kedves, szerény, játékos, stb., de sohasem megszokott.
A spontaneitás és kreativitás kapcsolata úgy érthető meg leginkább, hogy a spontaneitás a „hogyant” mutatja meg, (a hozzáállás, a magatartás, az alkalmazkodásra, javításra való készség), melynek a kreativitás (pl. egy jobban működő kapcsolat) mint valaminek a végeredménye a célja.
Egy hétköznapi példán bemutatva:
Egy fiú, aki megnősült és elhagyta a szülői házat, ahol özvegy édesanyjával élt évekig, hazamegy látogatóba. Üdvözli anyját és megkérdezi tőle, hogy mi történt vele.
Az anya válasza, az „érdekel is téged, hogy velem mi van,” azonnal elindítja benne az érzelmek hullámzását. Bűntudatot érez, függően attól milyen a kapcsolata szülőjével.
Ha erre a mondatra úgy reagál, ahogy eddig, nem történik semmi új a kapcsolatban, csak mindkét fél kimondatlan érzelmei fogják áthatni viselkedésüket, és azt az időt, amelyet együtt tölthetnek.
Ha a fiú nem a megszokott módon – sablon válasz, társasági formulák használata stb. – válaszol, hanem megkérdezi anyját, hogy az egyedüllét általi szenvedés készteti-e arra, hogy szemrehányást okozzon neki, akkor spontán a viselkedése.
Meglepő a kérdés, mert az anya és fia eddig ilyen őszintén nem kommunikáltak egymással. (A spontaneitás mindig meglepő)
Ez az új reagálás, egy spontán viselkedés, amelyben a fiú a sértődés helyett az empátián keresztül kettejük viszonyát átalakíthatja. Az eredmény, vagyis a jobban működő, őszintébb, felnőttebb kapcsolat viszont már kreativitás, mert valami újat, jobban működőt hozott létre.
Hogyan épül fel a pszichodráma csoport folyamata?
Ahhoz, hogy igazi belső munkát tudjunk csoportban végezni idő, és biztonságérzet kell. Minden csoportfolyamatnak van egy íve.
Az első interjúkkal kezdődik a folyamat melyek után az összeállt csoporttagokból kell olyan egységet kovácsolni, ahol minden tag biztonságban elkezdheti feltárni és megdolgozni belső folyamatait.
Ehhez bizalomra, elfogadásra és a vezető(k) tudására van szükség. Fontos az együttműködést biztosító keretek kialakítása, melynek szabályai teremtik meg ezt a biztonságot.
Az első 2-3 ülés még nem kötelez senkit semmire. Ezek után zárul a csoport és azokkal az állandó tagokkal folytatódik a közös munka, akik elköteleződnek arra, hogy végig járják a 120, vagy 150 órás folyamatot, ami kb. – másfél évnyi időt ölel fel, havi 1-2 alkalmas találkozással.
A havi 1-2 találkozót csoportülésnek nevezzük.
A pszichodráma csoportülések adott koreográfia mentén haladnak, de soha nincs két egyforma alkalom.
Általában 3 részből áll egy találkozó.
A megérkezés után a drámára és egymásra való hangolódásra szolgál az első rész (warming up). Az egyéni (protagonista), vagy csoportjáték fázisa a második szakasz, végül az ülés harmadik, (integrációs) részében történik a jelenetek feldolgozása, melyben a csoport tagjai megosztják a játék által született felismeréseiket, a játék során felidéződött régebbi élményeiket, a szerepben megélt érzéseiket, tapasztalataikat egymással.
Ez a sokféle megélés, és nézőpont új jelentéstartalmat, új perspektívát ad a problémák látásmódjára, és a megoldás(ok) is hamarabb megszületnek.
Pszichodráma technikák
Szerepcsere
A protagonista a csoportvezető segítségével szerepet cserélhet a színen lévő bármely szereplővel. Közelebbről megtapasztalhatja ezáltal, hogy a másik fél hogyan látja őt, hogyan viszonyul hozzá, milyen hatást vált ki benne a viselkedése és mit üzen neki. Ránézhet kívülről önmagára és a szituációra is.
Ez már önmagában is egy olyan élmény, amely megváltoztathatja a hozzáállását valakihez és/vagy valamihez.
Tükörtechnika
Amikor úgy nézhet rá kívülről a protagonista saját magára, vagy arra a helyzetre amelyben gondja van, hogy éppen nincs szerepben, hanem egy külső, semleges pontról nézi meg a jelenet egy részét.
Surplus reality, vagyis realitás többlet
Olyan helyszíneken, olyan szereplőkkel, olyan viselkedést gyakorolhatunk, amelyre a reális valóságban nincs, vagy nem volt lehetőségünk.
- Kipróbálhatjuk, mit szerettünk volna csinálni 3-4 évesen, amikor kiszolgáltatottak voltunk, de nem mertünk ellenállni, félve a megtorlástól.
- Meghalt, eltűnt szeretteinkkel beszélgethetünk, elbúcsúzhatunk tőlük.
- Megjelenhet leendő gyermekünk is a színen, aki még fizikailag nem fogant meg.
- Ha valaki lóvá tett, megcsalt, kihasznált, bántott minket, hazudott nekünk stb., de akkor nem tudtunk kiállni magunkért, itt megtehetjük.
- Egyszerűen csak jól érezhetjük magunkat egy olyan fantázia helyen, ahová a közeljövőben nem tudunk eljutni.
- Kipróbálhatjuk, hogy egy következő szituációban hogyan fogunk megnyilvánulni.
- Eljátszhatunk egy állásinterjút, vagy csak elbeszélgethetünk egy számunkra fontos személlyel, akivel a való életben ezt nem tudjuk megtenni, (mert vagy nincs rá nyitottsága, vagy nem olyan, akit érdekel, hogy bennünket mi foglalkoztat a mélyben).
- Megjelenhetnek a színen fontos fogalmak, ideák, erők, képességek, érzések, indulatok és bármi.
Csak a képzeletünk szabhat határt annak, hogy mi jelenik meg a színpadon.
Belső hang
A csoportvezető által instruálva, megfelelő időpontban és szituációban felerősíthetjük azt a kimondatlan tartalmat, ami ott van bennünk, de nem merjük, vagy nem tudjuk kimondani még most sem. Előfordulhat, hogy egy múltban átélt trauma annyira beivódott a magatartásunkba, hogy még a pszichodráma védett közegében sem tudunk reagálni megfelelően.
Profán, de hétköznapi példákkal élve:
- Valaki hatalmánál fogva visszaél helyzetével és kiabál velünk, megaláz minket, vagy
- higgadtan közli, hogy már nem vagyunk fontosak számára,
- egy jól irányzott mondattal elevenünkbe tapos, bűntudatot kelt bennünk, nyilvánvalóan hazudik, a bántalmazás manipulatív eszköztárát veti be ellenünk, stb.
Talán elmondhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül azzal, ha leforrázva állunk ott és legszívesebben jól kiosztanánk az illetőt, vagy kifejeznénk érzéseinket, de nem jön ki hang a torkunkon.
Többek között ilyenkor alkalmazhatjuk ezt a technikát, azért, hogy ami ott, és akkor nem jelenhetett meg, itt megtörténhet és a szituációnak az érzelmi újra átélése, tovább játszása korrekciós hatású, és új felismerésekhez is vezethet minket.
